Rólam

Tóth LászlóMintegy mellékesen: magamról

 

Már gyerekkoromban szerettem a késeket.

Családunk férfitagjai mind vadásztak, én is belenőttem, lassan vadásszá váltam.

Mivel a boltokban alig lehetett jó vadászkéseket kapni, elkezdtem magam is hobbyból késeket fabrikálni.

2005-ben kezdtem komolyabban foglalkozni a késekkel, lassan felépítettem a műhelyemet, és 2007-ben már zsűriztettem a Népi Iparművészeti Tanácsnál.

2011-ben 26 „A” és „28 „B” kategóriás késemmel megkaptam a Népi Iparművész címet, 21.-ként ebben az országban.

                                                              

A NIMRÓD vadászújság 2020. februári számában a következő cikk jelent meg rólam:

Késportré
A vadászkésben szív és lélek egyaránt megtalálható

 Tóth Lászlóval először az egyik, Kaszóban megrendezett országos vadásznapon találkoztam, amikor felfigyeltem egy kiállítói standra, ahol jól láthatóan késeket árultak. Hamar beszédbe elegyedtem a késművessel, aki szenvedélyes módon beszélt az általa elkészített vágóeszközökről. A szép kivitelű, saját maga által tervezett vadászkések ott sorakoztak az asztalon, és miközben hallgattam a róluk szóló információkat, sorra a kezembe vettem őket. Az egyiket utána már le sem tudtam tenni…

Apái, nagybátyái segítségével nőtt vadásszá, ő az ötödik generáció a családban, a fiai a hatodik, aki puskát fogott. Mondhatjuk, hogy a vadászat a vérükben van. Húsz éve tagja a Kunhegyesi Vadásztársaságnak. Régebben Magyarországon nem lehetett elérhető áron jó vadászkéseket kapni a vadászboltokban. A kés, mint eszköz mindig izgatta. Főiskolás szobatársa, Papp László apja késműves volt Debrecenben, az ő segítségével került közelebb a késekhez, és az alaplépéseknél is nagyon sokat segítséget kapott tőle.

 – Lassan kialakult a saját stílusom és az elképzelésem arról, hogy a Jóisten milyennek teremtette az igazi vadászkést. Mert talán azt csak egy vadász tudhatja, ezért a stílusjegyeim minden késen mindig szándékosak- elmélkedik László, miközben egy acél nyersanyagot forgat a kezében.

 Az első néhány kést elajándékozta. Abban az időszakban, amikor elkezdett ezzel foglalkozni, még nagyon nehéz volt jó acélhoz jutni. A KO13-at használta, ami tulajdonképpen a konyhai vágóeszközök alapanyaga volt. Egy kicsit keményebbre edzve – ami az 55 Rockwellt jelenti – lehetett vadászkésnek is használni. Ez a húsz évvel ezelőtti időszakot jellemezte, de már akkor is megvolt rá az igény, és a vadászok elkezdtek pénzt adni a késeiért. Akkor még nem vállalkozás jelleggel ment a dolog, de felismerte, hogy arra is szükség van. Bejelentkezett a Népi Iparművészeti Tanácsnál, és elkezdte zsűriztetni a késeit. Ahhoz, hogy valaki megkapja a Népi Iparművész címet, három év alatt öt darab „A” kategóriás, illetve harminc „B” kategóriás kést kellett a bizottság elé vinni. Mára már megközelítőleg száz zsűrizett kése van, fele „A”, fele pedig „B” kategóriás. Főállásban akkortól foglalkozik késkészítéssel, amikor ezt a címet odaítélték neki; ennek már több mint hét éve.

A jó acél létfontosságú!  Az alapkivitel a 440C jelzésű. Ebből készülnek azok a kések, amelyekkel az ország vadászboltjait látja el: ezek akár nagyobb mennyiségben is előállíthatók, a formájuk pedig a fantázianevük által jól beazonosítható. A magasabb minőségű késekhez olyan alapanyag is dukál, ilyen az N690 és az ELMAX. Ezekből készíti azokat a darabokat, amelyek egyediek, kicsit különlegesebb kivitelűek. Az igazán prémium kések alapja a damaszkacél, illetve van még a rugóacél, ami kiváló anyag, azonban nem rozsdamentes. De megvan az előnye, mert nagyon könnyen élezhető.

Az alapkivitelű illetve a magasabb minőségű kések funkcionalitását összehasonlítva, azért adódhatnak különbségek.

Ebben a megközelítésben az éltartósság a legkomolyabb tényező. Mindegyik késsel meg lehet csinálni ugyanazt a munkafolyamatot, akár többször is. A lényegi kérdés: mikor kell újraélezni? – magyarázza, miközben a csiszológép kapcsolója után nyúl.

 A 440C-t és a rugóacélt hamarabb; de az sokkal könnyebb folyamat, mint az N690 és az ELMAX esetében, ami keményebb ugyan, tartósabb élű, de nehezebben élezhető. Nagyon fontos az acél edzése, mert a kés tartósságának, élettartamának az egyik alapkövét jelenti. László a kései edzését három szakműhelyben végezteti, véleménye szerint otthon nem lehetne megteremteni hozzá az ideális körülményeket.

Jó szívvel emlékszik egy gyönyörű késre, amit lakatosként dolgozó édesapja készített. A nyelébe belerakta a csontfűrészt, a zsigerelőkampót, a dugóhúzót, de tizenöt centis pengéjével nem volt igazi vadászkés, és sajnos el is veszett egy vadászat során. A vadászkést egyébként nagyon egyedi dolognak tartja, mert kompromisszumok szülötte. Olyan formát kell létrehozni, amellyel egyaránt lehet zsigerelni, nyúzni és darabolni. Szélsőséges esetben még csontozni is. Ez mind külön-külön pengeformát igényelne, de mégis össze kell hozni egy alakzattá. Mindez nagyjából úgy néz ki, hogy 10–12 centis a penge hosszúsága, 30–35, esetleg 40 milliméter a szélessége, mert ezen lehet kiképezni a megfelelő hegyet és a nyúzáshoz elég domború hasat. A vastagsága pedig 3-4 milliméter.

 Megközelítőleg negyven különböző formájú vadászkést készítek, mindegyik funkcionalitásra van kitalálva, de nagyon eltérőek az igények. Van, aki a szélesebb, ívesebb pengét szereti, van, aki a keskenyebbet. Ez ugyanúgy egyedi dolog, mint a kézméret – szinte mindegyikbe másik vágóeszköz kell. Egyszer egy székely ember felvette az egyik késem, amelynek tizennyolc centi hosszú pengéje volt, és azt kérdezte, hogy tudok-e hosszabbat adni. Mert ez nem éri át a medvét…- idézi fel a történetet mosolyogva, de rögtön jelzi azt is, hogy komoly volt a kérdés.

 A 10–12 centis penge Európában mindenütt elegendő. Ha valakinek nagyobb kell, egyedi igények szerint azt is el lehet készíteni, még úgy is, hogy szép legyen. Fontos, hogy ne legyen kard belőle, legyenek elfogadható arányai. A penge hossza lehet 15 centi, akár 18 is, de az már a felső határa.

László vadászkéseinek formája felülről kissé domború, és a nyél hátának is domború ívet kell adni, úgy harmonizál az egész egységgel. A keresztmetszetét pedig enyhén szögletesre készíti, az esetleges elfordulás megakadályozása érdekében. A penge irányába kell, hogy legyen kézvédő, ami megakadályozza az esetleges előrecsúszást. Hátul is előnyös, ha a kialakítás nem engedi abba az irányba a kezet, akkor a kés nagyon stabilan megfogható. Ezek a formák fával nagyon könnyedén lekövethetők, azonban a szarvasagancs minden esetben nyújt némi egyediséget.

Műanyagot soha nem használ. Az egyetlen, amivel dolgozik, az a stabilizált fa, ami egy speciális eljárás eredménye. A fába vákuummal, majd nyomással műgyantát juttatnak, ami sejtszinten kitölti azt. Rendkívül sokféle, szép, tartós anyag keletkezik belőle, ami ráadásul vízhatlan is. A korhadt fák elképesztően dekoratív mintákat adnak, ha így kezelik őket. Az értékesebb késekhez gyakran használ vízibivalyszarvat, de készített már nyelet amerikai bölény szarvából, zsiráfcsontból és különféle egzotikus fákból is. Amúgy a kés használhatóságát az nem befolyásolja, hogy mennyire értékes anyagból készül a nyél, inkább annak fizikai tulajdonságai, felületi megnyilvánulása a lényeges. A késeihez alapvetően erszénytokokat készít, ami teljes biztonsággal fogja a kést. Mélyen ül benne, de könnyen kivehető. Övre fűzhető, de nem merev, könnyen elfordul, ha valami hatás éri, például ha leülünk vele. Az egyszerűség híve, de a legjobb minőségű marhabőrből készül mindegyik. A vadászkés jellege megköveteli a bőrt!

A műhelyben most egyszerre úgy 150 kés készül… Ez szinte ipari mennyiségnek számít. Mégis, ha az emberek a kezükbe veszik vagy ajándékba kapják, akkor írnak, vagy felhívják, és örömmel mondják, hogy: „Uram, ebben szív és lélek van!”

László egy gyönyörű, damaszk acélból készült kést vesz a kezébe, és miközben méregeti, komoly gondolatokat fogalmaz meg: – A magyar vadászokat kicsit nevelni kell. Utat mutatni nekik abba az irányba, hogy a jó kés is az örömök közé tartozik. Mert öröm a vadászat, a barátokkal együtt lenni, megbecsülni a vadat. De öröm lehet a zsigerelés is. Mert ha egy komoly kést vesz az ember a kezébe, azzal még szalonnázni is más. Nemhogy a vadat hatékonyan, szépen, illőn szétbontani vele, ezzel is megadva neki a tiszteletet!

Varga Csaba